Gellér Judit, Felfedett oldalak
Szalontai Ábel „A római napló” című kiállításáról

Furcsák ezek a viszonyok. Az író és naplója, a napló és olvasói között. Mert minduntalan felvetik a privátszféra és a nyilvánosság halványuló határainak kérdéseit. Szalontai Ábel fotográfiáival szűkszavú bejegyzéseket, jelzésszerű utalásokat „ír” naplójába, melyeket olvasva-nézve kissé voyeurnek érezheti magát az olvasó, holott Szalontai képei távolról sem engedik a nézőt olyan intim közelségbe, mint a fotónaplóiról híres-hírhedté vált Nan Goldin vagy Nobuyoshi Araki. Akkor mégis mitől ez a zavarba ejtő érzés?

Szalontai Ábel Római napló című sorozata (sorozatának a kiállításon bemutatott részletei) lapok, töredékek, részletek feltárása életének történetéből, a világ általa történő észleléséből. Ezek az oldalak pedig, kortárs szépirodalmi példával élve, Simon Márton verseit juttathatják eszünkbe. A Polaroidok internetes naplóként, blogbejegyzésekként készült tömör vallomások, egy-egy szóba, rövid mondatokba foglalt érzések, gondolatok, események, kusza egymásutániságban. [043. Száz éves fotón tavaszi erdő. 389. Mindenre emlékszem, / mint egy szoborpark .]. Szalontai történetei pedig hasonlóképp épülnek fel. Az őt körülvevő világ sokféleségéből kiemelt részletek, sokatmondó, ám lerövidített történetek, melyek csak két ponton, a közös helyszínen (Róma) és a megadott időben (2013.) érnek össze. Hiába keressük az eseményeket szorosabban összefűző szálakat, a képek közötti további összefüggéseket, a narratíva töredékes marad, s megfejtésük, vagy épp továbbgondolásuk, a befogadóra van bízva. S talán épp e hiány(érzet) miatt válik titokzatossá, felfedezésre váróvá a sorozat. A napló ugyanis, – mint egyfajta önéletírás – személyességet feltételez.

Philippe Lejeune a napló négy funkcióját, a kifejezés, az elmélkedés, az emlékezet és az írás örömét különbözteti meg. A naplóvezetés egyfelől a történések verbális-vizuális megfogalmazásaira, problémák, traumák (gondok és gondolatok) elemzéseire, körüljárásaira, összefüggések keresésére adnak lehetőséget, másfelől a napló az emlékezésről és az emlékeztetésről szól. A külső-belső események megörökítése megkönnyíti az emlékek felidézését, az Én-nel való találkozás pedig önvizsgálatra, önismeret gyakorlásra készteti az írót, s ezáltal segíti elő a személyiségfejlődést. Ahogy Michel Foucault fogalmaz: „Nem tanulhatjuk meg az ars vivendit, a tekhné tu biut sem aszkészisz nélkül, ami itt önmagunk önmagunk általi edzését jelenti. … Az edzés formái között (mint például az önmegtartóztatás, az emlékezetbe vésés, a lelkiismeret-vizsgálat, meditáció, a hallgatás és a másik ember figyelmes hallgatása) az írás – önmagunk vagy mások számára készült írás – elég későn jutott jelentősebb szerephez.”. Lényegében tehát a napló egy olyan rendszeresen vezetett, visszatekintő elbeszélés, bensőséges feljegyzések sora, amelyben a szerző nagy hangsúlyt fektet a magánéletének kibontására, személyiségének, identitásának felfedezésére, és az őt körülvevő események vizsgálatára. Abban a pillanatban azonban, amikor az alkotó mindezeket, akár egészében, akár részleteiben a nyilvánosság elé tárja: vallomásokról van szó. Innen tehát az interpretáció polémiája, az olvasat többrétűsége, hiszen a befogadó egyfajta bizalmas viszonyba kerül a napló alkotójával.

Szalontai fotográfiái szelíd vallomások. Elénk tárt naplórészletei által egyszerre vagyunk kívül és belül a történeteiben, a történetekben. A Római napló: útinapló. Az utazás pedig mindig egyfajta meghatározott ideig tartó, ámde átmeneti helyzet. Szalontai tekintete az utazóé. Azé az utazóé, aki – messziről elkerülve a turistafotós attitűdöt, a snapshot esztétikát – csendes és alapos megfigyeléseket tesz. Gondosan kiválasztott mozzanatok, részletek, szeletek az őt körülvevő, általa megfigyelt világból. Ahogy Hajdu István, a kiállítás kurátora műelemzésében megfogalmazza: „Szalontai képei … nem a kortárs fotográfia, hanem egy korábbi, ám a fényképezés történetében jó ideje akaratként meghúzódó gondolkodásmódnak a kiváló példái.”. Szalontai sem intenciójában, sem eszközválasztásában nem, vagy legalábbis kevéssé azonosul a kortárs tendenciákkal, s sokkal inkább nyúl vissza a fotográfia klasszikus hagyományaihoz, a világ történéseit megfigyelő és megfelelő módon leképező gyökereihez. Az analóg technika használata figyelmet, koncentrációt igényel. Nincs több gigabyte memória, azonnali visszanézés, törlés, újrakezdés, csak néhány tekercs film, meghatározott mennyiségű expozíciós lehetőség. Így a világ szimptomatikus folyásából kiválasztott, keretbe foglalt részletek, a megélt események, szituációk rögzítése válik elsődleges szemponttá. Szalontai fotográfiái gondosan kiválasztott helyzetekben készültek. Fókuszált, zavaró részletek nélküli, letisztult ám részletgazdag formai elemek, klasszikus kompozíciók nagy méretű (80x100cm) printeken, üvegezett keretekben installálva. A tengerparton álló három tinédzsersrác, mintha egy film különböző – a vagány, a merengő, a félszeg – karaktereit játszó szereplőiről készült film still, vágókép lenne. A Villa Borghese jellegzetes fenyőinek ágai hol összehajolnak, egymásba fonódva törnek az ég felé, hol rezzenéstelen szilárdsággal, de magányosan jelennek meg. A stukkók, a szobortöredékek, az acanthuslevelek jellegzetes motívumaival díszített korinthoszi oszlopfő pedig a mitologikus utalások többlettartalmával kalauzol vissza egy távoli – ám az egyetemes értékeket létrehozó, azokat megteremtő – civilizáció világába. Finom rezdülések, mély érzések, kódolt és komplex jelentések – melyek megfejtéséhez a kulcs is csak jelzésszerű. A Római napló sorozat egyes képei ismétlődő motívumokként kapcsolódnak össze Szalontai korábbi, például a Barátság/Philia, a Flamma, a Kapuk, vagy a Határokon át című munkáival. A projekt így szkeccsek soraként mutat vissza, rendezi újra a múltat, s utal a jelenben formálódó, folyamatosan alakuló távlati célokra.

Szalontai Ábel azáltal, hogy felfedi és a nézők elé tárja az emlékeit, értékes és bizalmas kapcsolatokat teremt, hiszen a Római napló nem csak az „örök város” örök értékeit közvetíti, hanem saját tapasztalásai megélésének mikéntjét is rögzíti, majd osztja meg nézőivel. Megfigyelései, élményei feltárásával felkínálja az azonosulás, az együttérzés lehetőségeit, s emlékei így válhatnának a mi emlékeinkké is. Viszonylagos szűkszavúságával, töredékes narratívájával azonban mégis tisztes távolságot tart, hiszen Hans Belting szavaival élve: „A fotografikus képek is mulandó pillantások néma emlékei. Csak akkor keltjük életre őket, ha saját emlékeinket hozzák vissza. Egyazon fotót szemlélő két ember pillantása akkor válik el egymástól, ha az emlékezet választja el őket.”

Balkon, 2015_3