"Több eltérő hatás együtese jelenik meg a munkáimban. A megalit kultúra architektonikus építkezés módjának tisztelete, a formai jelenségek erős lecsupaszítása egy erőteljes kontúrhatás érdekében, instabilitás éreztetése, a statikai helyzet kiélezése, a kőelemek egymásba építésének vállalt, megmutatott kapcsolatai, kívülről leolvasható statikai rend.
Mindezek talán külsődleges jegyekként értelmezhetőek. Ilyenek ennek a XX. század végi szobrász munkáinak jellemzői. Talán mégsem erről van szó. Ami engem, úgy látom, egyre jobban érdekel és érdekelt is, az az éppen még vállalható híradás egy lézetésről. Híradás ez a szobrászat nyelvén, miközben minden elemében az éppen regnáló szobrászati kifejezés nyelvére kérdez rá: lehet-e még tisztességel szobrot állítani. Az igenlő válaszok kíséreletei munkáim. Szembenézni a jelállítás, jelhagyás lehteőségével egy eleve archaikusnak tűnő szakma szétesett szótárát használva, egy újrarendezett nyelvtan keretében. A nyelvtan pedig a felvállalt statikai nyelvezet, az egymásba illesztés reális lehetősée egy instabil állapot megjelenítése során.

A kulturális elemek, a média megjelenési formái között egy peremvidéken helyezkedik el a szobrászat. Ezen belül is határvidéknek számít az a statikai elven nyugvó szobrászat, amelyet művelek. A tét ebben az esetben az archaikus elemek ütköztetése volt egy mai kifejezési lehetőséggel. A gépek, a fúrók, a vágógépek, a vésők, mind otthagyták a föld egykori rétegeiből kiemelt kőtömbökön a nyomaikat. Ez egy felvállalt kulturális attitűd: mélyen bízom abban, hogy kikutattam egy sokáig, az épen aktuális mediális üzeneteket túlélő jelhagyás lehetőségét a szobraimmal, a szobraimban. Ez nem egy véletlen szembenézés a kulturális jelek elfogadása, használata során. Látható volt, amikor ezek a szobrok kezdtek felbukkani a változó műhelyeimből, láthatóvá vált, ezeknek a szobroknak a közvetítése, mediális megjelenése lehetetlen egy egyszerű filmezéssel fotózással. A szobor magába rejti a róla alkotott vélemény lehetőségét. Szalontai Ábel barátommal sok-sok időt töltöttünk el, hogy ő, mint forográfus, talál-e egyáltalán ezekhez a szobrokhoz illő, vagy inkább megfelelő kifejezési formát. Hosszú idő után, több próbálkozás végeztével, Ábel megjelenített valamit, ami ezeknek a szobroknak szerintem valami szinte egyedüli ábrázolási módjait mutatták meg. Az analóg fotózás, a nagyméretű negatív, a háttér és a negatív lehetőség szerinti párhuzamos volta, a fények beállításai, a szobor mintegy dombormű elven való megközelítése, a perspektívikus torzulások elkerülése, egy régiesen új megközelítést adott egy szobrászati kifejezés kapcsán. Ábel új képi világot teremtett. A szikár kompozíciók, a dokumentarista pontosság mellett, lágy, szinte színházi atmoszférában, belső terekben mutatják a szobrokat. Valami olyan jött létre, ami számos fotográfus alapvető kérdésével szembesít minket: mi hát a kép, és vajon van-e a tárgyábrázolás, dokumentálás lehetőségében valami új, valami tisztességes, valami vállalható?

Amikor tehát Szalontai Ábel fotográfiáit látom, amelyeket a szobraimról készített, mindig azt érzem: két egymással párhuzamosan, a saját szakmájának nyelvi kifejezéseire kérdező ember tudott egymás mellett dolgozni, alkotni, beszélni a képekről, térről, üzenetről. A képek mélyen őrzik ezt a szorgalmas, pontos, mélyen tisztességes kutatást. Amit még nagyon szeretek, az ami már nem látható a képeken, az ami a háttérben történt a fotózásaink alkalmával. A képeken nem látszik, az a minimális, mondhatnám épphogy elégséges lámpasor, az egy két összetákolt létra, amelyen ott lógott az vagy egy reflektor, vagy egy csupasz égő. A műterem csupaszsága nem jelenik meg a szobrokon, a képeken. A képek mögött, a kamera túloldalán, mi ott állunk, vitatkozunk, néha iszunk, Ábel vezényel, melyik lámpát hova, és nevetünk. A szinte tragikusan fekete-fehér képek mögött mi már örökre fiatalok leszünk. Az üzenet közvetítve.

Mohácsi András